Lehunyod a szemed, a sötétség körbevesz,
Lelked mélyén fájdalmad karmaiból nem ereszt.
Valami legbelül kétségbeesetten kiált,
De nem hallja, még az sem ki végig melletted állt.
A kiáltás nem juthat ki a sötétségből,
Mely lelkedet kegyetlen börtönbe zárja.
Hangja elhalványul a kétségbeeséstől,

Csak kering magányosan mint senki árvája.
Addig bolyong így míg megfertőzi lelkedet,
A halálos kórt megállítani nem lehet.
Lassan terjed a méreg, fájdalmad végtelen,
Magányos végzeted már elkerülhetetlen.
Egyedül fekszel az ágyadon a sötétben,
Érzed, a halál szétárad rideg testedben.
Falfehér arcod elhalványul, nem bírod már,
Lelked csendben kileheled, mely lassan tovaszáll.