Nem bírom tovább…

„Klopfolok…… már három éve csak húst klopfolok egy konyhán. Persze vannak protekciós alkalmazottak, akik jóban vannak a főnökkel

 és ők jobb munkákat kapnak. Pedig olyan jó lenne, ha más munkákat is végezhetnék….. legalább időnként. A klopfolásra már gondolni se bírok, meg arra se, hogy holnap megint oda be kell mennem…. görcsbe rándul a gyomrom. Reggelente már rendszeresen hányingerem van, kora hajnalban felébredek, feszült meg elkeseredett vagyok, nem tudok aludni, aztán iszonyú fáradt vagyok. Már az erőm végére értem. Úgy érzem, nem bírom tovább. Olyan reménytelen ez az egész.”

Ezeket a mondatokat egy középkorú hölgytől hallottam, aki két sikertelen házasság után egyedül él és egy közétkeztetési cég konyháján napi tíz órákat minimálbérért dolgozva próbálja kiégett életét Isten segítségével újraépíteni. Ő csak egy a sok csalódott ember közül, akik hasonló gondokkal, érzésekkel küszködnek. A szülői házban vagy későbbi kapcsolataikban szerzett sérülésekkel, az Isten nélküli életből adódó útmutatás hiánnyal küszködve nem képesek kiegyensúlyozott párkapcsolatban élni, s akár több párkapcsolat kudarcán is túl, elbizonytalanodva sodródnak. A szükséges önbizalom és támogatás nélkül egyre reménytelenebbekké válnak, s beköszönt az az állapot, amit depressziónak kereszteltek el. És akkor az évek óta tartó gazdasági válságról még nem is beszéltünk.

Magyarországon egy 2006-ban végzett nagy felmérés (Hungarostudy) eredményei szerint a kezelésre szoruló depressziós betegek a népesség 17%-át tették ki. Mivel ez az adat a 2002- eshez képest 3,5%-os növekedést mutatott, valószínűsíthetjük, hogy mára már a 17%-ot is meghaladja.

Igen, a remény az emberi élet nélkülözhetetlen eleme, a reménytelenség pedig a depresszió egyik alaptünete. Az ember reménytelensége a „Nagy Csaló” hitetésének eredménye. Pedig az ember számára Istennél mindig van remény.

Milyen tünetei lehetnek?

A depressziónak persze a reménytelenségen kívül is sok más tünete lehet. Ilyen például a lehangoltság, örömtelenség, érdeklődés- illetve motiváció vesztés, figyelemzavar, koncentrációs nehézség, memória problémák, rossz közérzet, alvászavar, szociális visszahúzódás. Ezek mellett a szakirodalomban egyre több szó esik a depresszió testi tüneteiről is, melyekkel kapcsolatban talán ritkábban, nehezebben gondolunk depresszióra. Nagyon gyakori testi panasz például a fáradtság, fáradékonyság, szívpanaszok, étvágyváltozás, puffadás, hasmenés vagy éppen székrekedés, vizeletürítési és szexuális zavarok. Talán egyáltalán nem gondolnánk, de sok megmagyarázhatatlan eredetű testi fájdalom hátterében is állhat a depresszió. Ma már statisztikák adataiból nyilvánvaló, hogy a depressziós betegek körülbelül háromnegyede ilyen testi panaszok miatt fordul orvoshoz. E panaszokat végigolvasva, gondolom érthető, hogy a depressziót miért tartjuk egy az életminőséget komolyan károsító betegségnek.

Mi mindent gondolunk a depresszió okairól?

Ezek után pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon mitől kerülhet egy ember ilyen állapotba. A depresszió okait kutatva könnyedén rávághatnánk, hogy nem csoda, hogy az Isten nélkül élő ember depressziós lesz, hisz honnan meríthetne támogatást, reménységet az élete problémáinak megoldásához, ha nem ismeri Istent. Mégsem látunk minden Isten nélkül élő embert depressziósnak.

S ugyanakkor azt a kérdést is feltehetjük - látva erre élő példákat -, hogy az Istent ismerő, vele kapcsolatban élő ember lehet-e depressziós.

S azok a perfekcionista gondolkodású keresztény emberek, akik még nem mentek át hasonló állapoton, egyenesen azt fogalmazzák meg, hogy a keresztény ember nem lehet  depressziós, vagy, ha mégis az lesz, akkor valami súlyos baj van a hitével vagy tartós bűn van az életében. Mindamellett, hogy ezek valóban okozhatnak depressziót keresztény  embereknél is, azt gondolom, hogy a kép ennél sokkal árnyaltabb. Keresztény emberként ne elégedjünk meg egy ilyen túlzottan leegyszerűsített magyarázattal.

Már csak azért is érdemes ezen tovább gondolkodni, mert ezzel hívő emberek sokaságát szabadíthatjuk meg az e gondolkodásmód által rájuk helyezett dermesztő iga alól, amely miatt, a megbélyegzéstől félve, nem mernek bajukra segítséget kérni, csak Münchhausen báró módjára próbálják magukat kirángatni a depresszióból.

Mindamellett ugyanis, hogy a depressziós állapotból való helyreálláshoz a depressziós személy aktív részvétele is szükséges, általában külső segítséget is jó, sokszor elkerülhetetlen igénybe venni.

Talán azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi, keresztény emberek, vajon könnyen kérünk-e segítséget. Ha nehéz, miért? Lehet, hogy a segítségkérésben épp a saját perfekcionizmusunk akadályoz bennünket? Talán könnyebb lehet segítséget kérnünk, ha egy kicsit átgondoljuk, hogy mi minden játszhat szerepet a depresszió kialakulásában.

És mi minden okozhatja?
- kimerültség

Sokszor játszik szerepet például a depresszió kialakulásában testi vagy lelki kimerülés. Testi kimerüléshez vezethet például a munka túlhajszolása. Ez egyaránt múlhat külső kényszeren vagy belső késztetésen. Előbbi adódhat például élethelyzeti szükségből, utóbbira jó példa a munka-alkoholizmus, amikor valaki a munkájától remél olyan jutalmazást, kielégülést, amelyet az tartósan nem tud számára megadni. Lelki kimerüléshez vezetnek például a gyakori és megoldatlan kapcsolati konfliktusok. Aztán a túlzott lelki kimerülés miatt jön az alvászavar, ami a test kimerülését is elhozza. A testi és lelki kimerülés persze nagyon gyakran egyszerre is kialakulhat. Erre jó példa a Bibliában Illés próféta esete, amikor a Kármel-hegy melletti Kisón pataknál megölte Baál négyszázötven prófétáját. Bár Illés Isten akarata szerint járt el, a négyszázötven próféta kivégzése – teljesen érthető módon – testileg és lelkileg is nagyon kimerítette. Gondolom, ilyet még egyikünk sem élt át. A vietnami háborúban bevetett amerikai katonák vagy természeti katasztrófák, tömegmerényletek túlélői között sokan küzdenek ún. poszttraumás tünetekkel. Ők a depresszióra is hajlamosabbak. Folytatva Illés történetét azt látjuk, hogy ebben a rettentően kimerült állapotban kapja aztán Aháb király feleségétől, Jezabeltől az életveszélyes fenyegetést. Ezt hallva Illés nagyon megijedt és menekülés közben depressziós lett, hisz „azt kívánta, bárcsak meghalna”. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a helyzetértékelése is torzult: „Egyedül maradtam…”, pedig ez nem így volt. A depressziós emberre jellemző saját magának, helyzetének és kilátásainak az irreálisan negatív megítélése. Illés itt láthatóan nem számol Isten hatalmával, gondoskodásával sok korábbi pozitív tapasztalata ellenére sem. Vajon mi, hogy állunk ezzel a kérdéssel a négyszázötven ember kivégzésének kimerítő élménye nélkül is? Mindemellett Illés történetéből nagy bátorítást meríthet a depressziós ember, látva Isten megértő, gyengéd és bátorító melléállását, amellyel Illést kisegítette depressziójából.
- veszteségek

Gyakran válnak emberek depresszióssá nagyobb veszteségek elszenvedése után. Elveszthetjük szeretett hozzátartozónkat vagy fáradságos munkával felépített egzisztenciánkat is. A veszteségek után szükségszerű gyászolnunk. A gyász is járhat a depresszióhoz hasonló tünetekkel, mégsem tekintjük klinikai értelemben depressziónak. A túlzottan elhúzódó gyászból persze lehet depresszió. A gyász folyamatának lényege: eljutni a veszteség elfogadására. Az elfogadás hiánya is vezethet depresszióhoz. Rávenni magunkat a veszteség elfogadására komoly munka lehet, sok energiát igényelhet. Sokat segíthet ugyanakkor a veszteség elfogadásában, ha úgy tudunk bízni Istenben, mint aki együttérez velünk veszteségünkben és részt akar vállalni ebből adódó szenvedésünkben, meg akar bennünket vígasztalni és mindazt, amit átélünk képes a javunkra fordítani, sőt akár arra is van hatalma, hogy minden veszteségünket kipótolja valahogyan.

Ilyen veszteségek elszenvedésének jó példáját láthatjuk a Biblia egyik legősibb könyvében, Jób történetében. Mindenét és - felesége kivételével - „mindenkijét” elveszítette,  mondhatjuk még három idősebb barátját is, hisz lelki terheit ők is csak fokozták, s így nem élhette át melléállásukat. Egyedül legfiatalabb barátja, Elihu tudott számára előre mutatót  mondani. Ilyen helyzetben – ha őszinték vagyunk – vajon melyikünknek ne támadnának olyan kérdései, kétségei Isten rendjével, igazságosságával kapcsolatban, amelyeket Jób is  megfogalmazott Isten felé. És Isten vele is határozottan, de megértően és türelmesen foglalkozik. S láthatjuk, hogy ennek eredményeként Jób egy egész más istenismeretre jut el,  amely világlátását, a világ működési rendjéről kialakított elképzelését sokkal közelebb juttatta a valósághoz. Ebben az új értelmezési keretben gyásza, depresszív hangulata is oldódik. Az már csak ráadás Isten szerető gondoskodásából, hogy sokkal többet kap Isten kincsestárából, mint amije valaha is volt.
- vágyak, akadályok, irreális elvárások, magunk körül forgás

Ahogy a gyásznál is láthattuk, hogy a veszteség elfogadásának hiánya vezethet depresszióhoz, úgy más élethelyzetek elfogadásának a hiánya is okozhatja azt. Sokszor azért nem akarunk valamit elfogadni, mert úgy gondoljuk, hogy az számunkra nem elég jó, megfelelő. Sajnos elősegíti ítéletalkotásunk torzulását az a jóléti, fogyasztói társadalom, amelyben élünk. Hányszor találkozunk azzal, hogy emberek bele bírnak abba keseredni, hogy nem kaphatnak meg márkás ruhákat, cipőket vagy a legújabb mobiltelefon típusokat. De ami ennél sokkal fajsúlyosabb kérdés, házastársi kapcsolatban hányan keserednek azért meg, mert párjuk nem elégíti ki minden igényüket, vágyukat, nem úgy viselkedik, ahogy szerintük is megfelelő lenne, s kiábrándultságukban önsajnálatba burkolózva vagy elhagyják társukat vagy keserűen élnek mellette. Ugyanide vezethet az is, ha egy másik hölgy vagy úriember kelti fel érdeklődésünket például a munkahelyünkön, aki mindig mosolyog ránk, kedves velünk – arra a tíz percre, fél órára, amíg dolgunk van egymással – és nem olyan morcos, mint otthon a párunk, vagy aki mindig illatos és ápolt, nem mint otthon a társunk. Tudattalanul is összehasonlítunk és elkeseredünk azon, hogy nekünk milyen jutott. Aztán elkezdjük sajnálni magunkat és elkezdünk haragudni a másikra, mert nem adja meg nekünk „azt, ami járna”. Erről talán beszélni sem merünk vele, vagy éppen ellenkezőleg, követelőzve lépünk fel, így nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Mivel azonban hozzá vagyunk kötve, úgy látjuk, a boldogságunk megvalósulásának ő az akadálya. Valójában az ilyen esetekben nem is csak a párunkra haragszunk, hanem arra az Istenre is, aki őt „mellénk adta”. Hisz Isten mindentudó, s így tudta előre, hogy ez lesz belőle, ha pedig ezt tudta, akkor nyilván rosszat akart nekem. Az ilyen Istennel pedig kapcsolatban sem érdemes lenni – vonjuk le a következtetést helytelenül.

Ezzel a témával kapcsolatban is szeretnék hozni egy példát a Bibliából, a korábban már említett Akháb király életéből. Egyszer ugyanis úgy esett, hogy ennek a királynak nagyon megtetszett egy honfitársa, Nábót szőlője. Nagyon megkívánta ezt a szőlőt, ezért meg akarta venni Nábóttól. A baj csak az volt, hogy Nábótnak ez apai öröksége volt, amit nem  adhatott el. Akháb ebbe annyira belekeseredett, hogy depressziós lett: hazament bánatosan és haraggal, lefeküdt, befordult a fal felé és enni sem akart. Akháb a depresszió jellemző tüneteit produkálta. Valamit nem tudott megkapni, akadályba ütközött vágya elérésében, ettől indulatba jött, mivel azonban ezzel az indulattal nem tudott mit kezdeni – mert az  akadályt nem akarta elfogadni -, maga ellen fordította: enni sem akart. Hányszor látunk önsebzéseket olyan fiataloknál, akik a belső indulataikat, haragjukat nem tudják másképp kifejezni  vagy félnek azt kinyilvánítani. Akháb története sajnos rosszul fejeződik be, ugyanis egy rossz tanácsadó, Jezabel, a felesége segítségével megöleti Nábótot, hogy megszerezhesse szőlőjét. A vágyak be nem teljesülésének az el nem fogadása egy rossz tanács hatására bűnt eredményez. Ez a történet jól mutatja azt is, hogy mekkora felelőssége van a tanácsadónak egy ilyen helyzetben, illetve, hogy mennyire nem mindegy, hogy milyen értékrendje, etikai normái vannak annak az embernek, akihez tanácsért fordulunk.

Vágyaink nem teljesülésének el nem fogadásához hasonló következményekkel járhat az is, ha téves, irreális elvárásokat fogalmazunk meg másokkal, Istennel, illetve a világ működésével kapcsolatban és azok nem teljesülését nem tudjuk elfogadni. Itt bibliai példaként említhetjük ismét Jóbot. A világ működési rendjéről alkotott elképzelése szerint a becsületesen, feddhetetlenül élő embert nem érhette baj, a csapás csak bűn következménye lehetett. Nem csoda hát, hogy ezért rettegett attól, hogy csapás érje, hisz ezt világképében nem tudta értelmezni. A csapás bekövetkezése Isten teremtett világának működési rendjéről alkotott elképzelését, s így létét és identitását is alapjaiban rázta meg. Mennyire hajlamosak vagyunk mi is így gondolkodni. Ez a hajlamunk talán abból a késztetésből jön, hogy a szükséges biztonságérzet biztosításához szeretnénk az életünket és a minket érő hatásokat maximálisan kontrollálni. Az pedig, hogy azokat teljesen kontrollálni tudjuk, pusztán illúzió.

Jó gyakorlati példa erre a gyermeknevelés. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha esténként áhítatot tartunk gyermekünkkel, rendszeresen visszük a gyülekezeti vasárnapi iskolába, szülőként becsületes, istenfélő életet élünk, szeretetteli családi légkört biztosítunk, akkor a gyerekből rendes, istenfélő ember lesz. Tehát, ha mi megtesszük „A”-t, akkor abból „B”-nek kell következnie. Ha mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, akkor a gyermekünkből devianciáktól mentes, kiegyensúlyozott hívő keresztény felnőtt lesz. Pedig ez nem biztos. Senki ne értse félre, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne tegyük a felsoroltakat. De, nagyon is tegyük meg, ami rajtunk áll, de fogadjuk el, hogy ettől még mindig nem teljesen biztos, hogy az és úgy következik be, amit szeretnénk. Többek között például a gyermekünknek is van szabad akarata és saját felelőssége.

Akár Akháb esetén, akár az előtte említett hétköznapi helyzeteken elgondolkodva észrevehetjük, hogy a rossz reagálás mellett további szembetűnő jelenség a depresszióssá váló személy figyelmének speciális beállítódása is. Ezekben az esetekben azt látjuk, hogy a figyelem önmagára centrál, mondhatnánk „csak maga körül forog”. Nem kell sokat gondolkodnunk ahhoz, hogy rájöjjünk, mindemögött az az ősi emberi beállítódás áll, amit a köznyelv egyszerűen önzésnek nevez. A „csak-magunk-körül-forgás” a figyelmünket folyamatosan azon a problémán tartja, amelyen elakadtunk és nem segít más nézőpontból megvizsgálva a helyzetet új szempontokat is figyelembe vennünk, amelyek pedig segíthetnének a helyzetünk átértékelésében. Megállapíthatjuk tehát, hogy az önzés sem segít a depresszió elkerülésében.
- rendezetlen bűn

Az említett példákon túl persze előfordulhat az is, hogy valakinél egy rejtegetett, tartósan gyakorolt vagy meg nem vallott bűn és a miatta érzett lelkiismeretfurdalás a depresszió fő oka. Gondoljunk csak Dávid esetére a 32. zsoltárból: „Míg elhallgattam, megavultak csontjaim, a napestig való jajgatás miatt…” A bűn következtében fellépő lelkiismeretfurdalás miatt állandó belső konfliktussal kell szembenéznünk, amelynek elhordozása rengeteg energiánkat emészti fel. Ebben is ki lehet merülni testileg-lelkileg. A bűn megtartása az életünkben továbbá  szégyent okoz, ami rejtőzködésre késztet. A valóság nyilvánosságra jutásának megakadályozása is sok energiánkba telhet és a dolgok kiderülésétől való félelem is kimerít. Hát nem egyszerűbb megvallani és megbánni?
- tartósan nehéz élethelyzet

De Dávid életéből hozhatunk egy másik példát is a depresszióra. A Saul királytól üldöztetve töltött időben is többször küzdött Dávid depresszív érzésekkel, állapottal. Több zsoltár is beszámol arról, amit Dávid akkor átélt. Mi is átélhetünk hasonlót, ha életünk tartósan nehéz terhek alatt halad. Lehet ilyen egy krónikus, sok testi fájdalommal járó, esetleg gyógyíthatatlan betegség, valamilyen fogyatékosság, amelyből adódó korlátainkkal nap, mint nap meg kell küzdenünk. De elősegítheti depresszív állapot kialakulását tartós  munkanélküliség vagy olyan családi problémák, terhek, melyeknek nincs rövid távon megoldásuk. Ilyenkor gyakran kerülnek elő a „miért típusú” kérdések. „Isten miért engedi ezt?” „Meddig tart még ez Uram?” Ezeket bátran megkérdezhetjük Tőle. De a valódi kérdés mindezek mögött az, hogy „Isten tényleg jó, még így is jó és jót akar nekem?” Mindenkinek saját választ kell erre találnia. Nem elég az, amit mások mondanak.
- és a „hozományunk”

Már az eddigiekből is láthatjuk, hogy milyen sok tényező segítheti elő depresszió kialakulását, és akkor még nem is említettük „családi örökségünket”, amely alatt nem csak a génállományunkban kódolt hajlamokat kell értenünk, hanem „az atyáinktól örökölt hiábavaló életmódot”, azaz a szüleinktől megtanult rossz gondolkodási, viselkedési és reagálási mintákat is. Nem elhanyagolhatók továbbá azok a fiatalkori testi, lelki sérülések sem, amelyeket sok gyermek el kell szenvedjen szüleitől vagy más idősebb családtagoktól. Az így megtanult minták nem változnak meg könnyen, s a fiatalon kapott mély sebek lassan gyógyulnak.

Mindebbe belegondolva mondhatnánk, hogy talán inkább az furcsa, ha valaki nem depressziós?

„Honnan jön az én segítségem?”

Mi segíthet mégis bennünket abban, hogy elkerüljük vagy, ha már belekerültünk, kijussunk a depresszióból?

Bár a válasz nem ennyire egyszerű, röviden talán mégis azt mondhatnánk, hogy a legnagyobb esélyt az Istenhez ragaszkodó szív adja. Nem is tudjuk, hogy Isten az Ő Fiában mennyi mindennel megajándékozott bennünket. Persze ezeknek tudatára csak a Vele élt folyamatos kapcsolatban ébredhetünk rá, illetve ezen a kapcsolaton keresztül vehetjük birtokba ezt a gazdagságot. Isten képes megszabadítani minket öröklött mintáink csapdájából, ki tudja és akarja pótolni gyermekkori veszteségeinket, gyógyítani akarja sebeinket. Hisz azért adta a Fiát, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Jó terve van az életünkkel. A Hozzá ragaszkodó ember életének nehéz eseményeit, szakaszait is a javára fordítja. Földi életünkkel kapcsolatos egyik legfontosabb célja, hogy egyre hasonlóbbá formáljon az Ő Fiához. Minél inkább tudjuk életünk eseményeit az Ő nézőpontjából szemlélni, annál jobban megértjük, mi miért történik velünk, minek mi az értelme. Ez pedig segít túljutnunk elakadásainkon, másképp hozzáállni életünk nehézségeihez, megfelelő célokat kitűzni, és folyamatosan fenntartja az élethez nélkülözhetetlen reményt. Ez persze nem mindig megy egyedül.
- emberi segítség, vezetés, támogatás

Van, hogy elfáradunk, elbizonytalanodunk, újra a régi rutinok kezdenek működni. Ilyenkor jól jöhet a külső segítség, támogatás. Ennek fontos eleme, hogy segítsen korrigálni az Istennel való kapcsolatunkban beállt zavart. Lehet, hogy segítség kell ahhoz, hogy kimondjuk Istennek, ami a szívünket nyomja. Ezekről talán nem is tudunk, mert olyan mélyen elrejtjük őket a lelkünkben. Talán azért, mert „keresztény embernek nem illik ilyet érezni, gondolni” - hallottuk valahol. De amíg nem nevezzük néven a dolgokat, megfoghatatlanok, kezelhetetlenek  maradnak. Támogatásra lehet szükségünk ahhoz is, hogy konfliktusokat rendezzünk, megbocsássunk, kifejezzük fájdalmunkat vagy esetleg meghúzzunk bizonyos határokat másokkal szemben. Az sem biztos, hogy megy egyedül, hogy megértsük milyen értékesnek, becsesnek tart minket Isten, talán azzal szemben, amit magunkról gondolunk, illetve amit egy önző szülőtől túl sokszor hallottunk. Bizony, sokszor külső segítség kell a gondolkodásmódunk, értékrendünk, reakcióink átformálásához, hogy aztán érzelmeink is változhassanak.
- és szedjünk-e gyógyszert?

Bár az eddig felsorolt átalakulások tudnak segíteni hosszútávon elkerülni a depressziót vagy tartósan meggyógyulni abból, rövid távon szükségünk lehet a tanácsadás mellett akár gyógyszeres segítségre is. A gyógyszerek alkalmazása döntően nem a depresszió okát, hanem csak tüneteit szünteti meg. Az okkal az imént taglalt módokon foglalkozhatunk.  Mindemellett a gyógyszerek segíthetnek bennünket abban, hogy képessé váljunk arra, hogy szembenézzünk és foglalkozzunk az okokkal, ha már nagyon rossz állapotban vagyunk. Ezért szakember felügyelete alatt bátran élhetünk átmeneti segítségükkel.

Befejezésül még azt szeretném tanácsolni, hogy próbáljunk úgy tekinteni a depresszióra, mint egy figyelem felkeltő jelre, amely azt akarja nekünk mondani, hogy egy olyan probléma van az életünkben, amelynek megoldása nélkül tartósan nem- vagy csak az egészségünket illető nagy veszteségek, kompromisszumok árán haladhatunk tovább.

Dr. Bajtsi Miklós