Átölelt félelmek
Az eredményre vártam, és nagyon ideges voltam. Éreztem, hogy valami nincs rendben,
ezért sem vártam meg, hogy a szakrendelésen az orvosom mondja meg a citológia eredményét. Elmentem a patológiára, hogy megkérdezzem, mit találtak. Kikeresték a lapomat, majd telefonáltak, de zárt ajtó mögött. Éreztem, ahogy elindult és végiggördült a hátamon több sávban a veríték.
- Foglaljon helyet a szobában! - mondta kedvesen az adminisztrátor, miután újra előkerült.
- A főorvos úr mindjárt lejön az osztályról.
Talán rebegtem egy halk köszönömöt, talán nem. Leültem és vártam, bár valójában már szinte előre hallottam a főorvos szavait: „Asszonyom, önnek rákja van!”
Ha nem is így, de hasonló módon mondta el a diagnózist: pajzsmirigyrák. Még említett valami olyasmit is, hogy ez a „legjobb fajta”, ha tehetné, ő ezt választaná, mert jól gyógyítható…
Istenem, negyvenéves vagyok, a lányaim iskolások, a fiam óvodás…! Hazafelé végigsírtam az utat, és azon gondolkodtam, hogyan lehet ezt elmondani bárkinek is. Anyu biztos össze fog törni, hiszen én is összetörnék, ha kiderülne valamelyik gyermekemről, hogy daganata van, még ha a „legjobb fajta” is. És a férjem? Neki elmondjam? És a gyerekek? Két éve halt meg az anyósom rákban. Mit fognak érezni, ha megtudják, hogy az ő anyukájuk is „elkapta” a végzetes kórt? És mi lesz ezután? Ha majd nem leszek, ki fogja szeretni őket? Jó, jó, persze hogy az édesapjuk, de az nem elég. Egy gyereknek sok szeretet kell, biztonság, törődés, amelyet apa és anya együtt tudnak megadni neki. Mi lesz most így velük?!
Zokogtam egész úton és otthon titokban a zuhany alatt. Azon az éjjelen azt álmodtam, hogy meghalok, és a gyerekeimet más neveli fel. Sírva ébredtem, és éreztem, hogy nem tudom a férjem elől eltitkolni a dolgot, mert nagyon szenvedek tőle. Mikor elmondtam neki, nem szólt semmit, csak átölelt és szorított. Neki sem lehetett könnyű… Az életem megváltozott. Mentem az utcán a fiammal, fogtam a kezét, és arra gondoltam, talán egy év múlva ő ugyanígy fog itt sétálni, csak én nem leszek már. Nem megyek mellette, nem fogom a kezét, nem ölelhetem magamhoz… Szörnyű volt. Szenvedtem az előtörő gondolataimtól, ám ha elnyomtam őket, akkor sem volt jobb. Szinte állandóan sírtam, és bár nem mondtam a gyerekeknek semmit, akkor is látták, hogy baj van. Most visszaemlékezve azt gondolom, hogy így még nehezebb lehetett nekik, hiszen csak azt érezték, hogy baj van, de nem tudták, hogy mi az. Bizonytalanságban hagytam őket. Már tudom, hogy nem így kellett volna!
Csak ültem otthon, néztem a lakást, és elképzeltem, milyen lesz nélkülem. Szörnyen fájt. Az fájt a legjobban, hogy a létemmel megszűnik majd a testem is. Nem érezhetem a gyerekeim melegségét, illatát, nem hallom a hangjukat.
Két hét múlva megműtöttek. Eltávolították a pajzsmirigyem nagy részét mindkét oldalról, és a leleteket ismét elküldték a patológusokhoz. Az eredmény nem lett jobb, sőt. Kiderült, hogy mindkét oldalon találtak rákos részeket.
Amíg otthon lábadoztam, átgondoltam sok mindent. Úgy éreztem, nem lehet, hogy az történjen, amit álmodtam. Kizárt dolog, hogy a gyerekeimet valaki más nevelje fel, hogy ne halljam a hangjukat, ne lássam az örömüket vagy a könnyeiket!
Mikor a fiam az anyák napi verset gyakorolta otthon, azt hittem, megszakad a szívem. Lehetetlen, hogy ezt ne halljam, mikor elszavalja az óvodában! Nekem meg kell gyógyulnom, nekem lennem kell, mert még szükség van rám!
Lassan elkezdtem összeszedni magam. Nem állítom, hogy a haláltól, az elmúlástól való félelmem nem volt nap mint nap valahol elnyomva bennem, és nem tört föl néha, de élni akartam. Élni akartam magam és a családom miatt.
Ha néha fáradtabb voltam, átöleltem valamelyik gyermekem, beszívtam az illatát, és ez megnyugtatott. Annak idején ők nyugodtak meg a vállamon, most ők segítettek nekem. Nem tudták, hogy mi a gondom, de mintha megérezték volna, hogy mit jelentenek nekem, és adtak. Sugározták belém azt a rengeteg életenergiát, amely bennük van. A két kezelés, amelyet kaptam, nem volt fájdalmas, csak lelkileg megterhelő. El voltam zárva a kórházban a radioaktív terápia miatt, s mikor hazaengedtek, valamennyire még mindig sugároztam, így a családomnak távol kellett maradnia tőlem. Nem felejtem el a fiam arcát, mikor hazaérkezett az oviból, és én az ötnapos kezelés után végre otthon vártam.
Kinyílt az ajtó, meglátott, és megindult, hogy szaladjon, majd mivel én hátrébb léptem, eszébe jutott a tilalom. Akkor megállt, és csak nézett rám, a szeme könnyes volt, mint az enyém, és hosszú csend után azt mondta: „Jó, hogy itthon vagy, anyu!”
Egy hétig éltem karanténban otthon, s bár láttam a gyerekeimet, nem érinthettem meg őket. Nagyon hiányzott az ölelésük, az energiájuk.
Mindennap megkérdezték, hogy megölelhetnek-e már, és nem is tudom, ki volt bánatosabb, ők vagy én, amikor a „még nem” volt a válasz.
Egy hét nagyon hosszú idő tud lenni, mikor vágyunk valamire, ami ott van a szemünk előtt, de nem érhetjük el. Átéreztem Tantalosz kínjait.
Mikor letelt az eltiltás ideje, kezdtem kimenni közéjük. Már megsimogattam a fejüket, vagy este megöleltem egy pillanatra őket, és ez nemcsak rájuk, hanem rám is nyugtatóan
hatott.
Egy este odaállt elém a fiam, és megkérdezte:
- Anyu, meg lehet már téged ölelni?
- Igen - feleltem.
- De olyan igazán hosszan is?
- Úgy is.
És akkor átölelt, szorosan, mint aki sosem akar elengedni többé, és éreztem, hogy igen, itt a helyem, ahol ennyire fontos vagyok, ahol ennyire szükség van rám, és ahol ennyire szeretnek.
A második kezelés után azt mondták, hogy nem kell többet mennem, „meggyógyultam”. Nincs áttét és nincs rákos sejt bennem. Hihetetlen jó érzés. S bár tudom, hogy a „valódi meggyógyulás” majd csak öt év elteltével mondható ki, addig pedig három-, majd hathavonta kontrollra kell járnom, de az azért mégiscsak más, mint a kezelés. Abban, hogy túléltem ezt a szörnyű időszakot, sokat köszönhetek a gyerekeimnek is. Hiszen anélkül, hogy tudtak volna róla, gyógyítottak a szeretetükkel, az ölelésükkel és azzal, hogy éreztem, szükségük van rám.
T. E.
Kommentár
Még egy pár erőltetett pislogás, egy orrfújás és a könnyektől még mindig homályos”ablakokon” át megpróbálom megtalálni a számítógép billentyűzetén a betűket. Mit lehet erre mondani? Az első érzések a fájdalom, szomorúság és elkeseredés, amelyeket a törékenységünkkel, romlandóságunkkal való szembesülés vált ki. Aztán a düh, lázadás, hogy miért kell ennek így lennie. Valahol a lelkem mélyén arról vagyok meggyőződve, hogy egy sokkal jobb életre hívattunk el. Hirtelen egy kicsit bánom, hogy elvállaltam a kommentár megírását, főként most, így karácsony előtt. Hisz most mindenki a szépre, jóra, örömre, ajándékokra koncentrál.
Kavargó érzéseim között aztán eszembe jutnak az idei nyár eseményei. Egy-két hónapja tartó száraz köhögésemet mentem el kivizsgáltatni. A vizsgálat végén a tüdőgyógyász kolléganő közölte, hogy a köhögésemnek legnagyobb eséllyel vagy egy autoimmun betegség vagy nyirokrák az oka. De nyugodjak meg, mert ma már a nyirokrákok a legjobban kezelhető rákok
közé tartoznak. Megnyugtató szavak, amelyek mégsem tudnak nyugalmat adni. Van-e olyan szeretet, amelynek ölelése el tudja űzni az ilyen félelmeket is? Így karácsony táján ez a kérdés talán különösen is aktuális. Honnan kaphatunk segítséget azokhoz az élethelyzetekhez, amikor az „utolsó ellenséggel”, a halállal kell szembenéznünk. Mennyi mindent átgondolunk ilyenkor. Az eddigi életünket, mi is volt a fontos. Aztán belénk hasít a szeretteinktől való végérvényes elszakadás lehetőségének fájdalma. Nem látjuk egymást soha többé? Vagy lehet
mégis reménykedni? Mi lesz a gyerekeimmel? Ki fogja őket felnevelni? Fogja-e tudni valaki helyettem eléggé szeretni őket?
A kivizsgálás után száguldó, kavargó gondolatokkal és összezavarodott érzésekkel leülve munkahelyi számítógépem elé – azt gondolva, hogy dolgozzunk egy kicsit, az legalább majd másra irányítja a gondolataimat – megnyitottam a levelezésemet. A szakmai leveim között megakadt a szemem azon a levélen, amit minden nap egy internetes oldalról kapok egy rövid bibliai részlettel: „Kiálts hozzám, én válaszolok….” Akkor van remény? Valaki a földi életen túlról üzen, hogy tudja, mi van velem? A „VAGYOK” törődik velem? Tudja, hogy érzek, milyen helyzeten megyek át? Talán ilyen jól még sosem esett biztatás.
Igen, úgy gondolom, a szívünk mélyén mindannyian arra vágyunk, hogy átélhessük, hogy annak a nagy és sokak által oly távolinak gondolt Istennek, aki teremtett minket, még mindig nagyon fontosak vagyunk. Vágyunk arra, hogy ez a SZERETET magához öleljen és biztosítson arról, hogy bármi is történik velünk, a karjaiban biztonságban vagyunk. Sőt, még a szeretteink is. Aki biztosít bennünket afelől, hogy az élet sokkal több annál, amit itt átélünk, és nála mindig van remény.
Igazából ez a karácsony. Az, hogy Isten Fia megszületett ebbe a világba, nem más, mint Isten kinyújtott karja, amivel magához akar ölelni minket ebből a fájdalommal és szenvedéssel teli
világból, a mi világunkból az övébe.
Dr. Bajtsi Miklós
pszichiáter szakorvos